Elég régóta vártunk már erre a tesztre. Nagyon izgatta a fantáziánkat ez a Renault modell, ugyanis nem tudtuk hova tenni. Lehetőségünk nyílt egy hosszabb menetpróbát tenni vele, hála a Renault Baumgartnernek. Ezúton is köszönjük nekik a tesztautót, a kedves hozzáállást, valamint magát a lehetőséget!
Külső: Külsőre a Clio Grandtour nem más, mint a Clio Berline (az eddig is ismert “csapotthátú”) plusz 216 mm. Ez azonban pontosan elég ahhoz, hogy talán a kategória legjobb választása legyen. Akinek eddig az volt az egyetlen kifogása a Clio III ellen, hogy nem elég nagy a csomagtartója, most már valószínű nem panaszkodik a 439 literesre (második padló nélkül, ugyanis a raktér aljában teherviselő álpadló van, alatta 72 liternyi pakolhatósággal) növekedett puttony miatt, ami részben annak köszönhető, hogy a pótkerék lekerült az autó hasához a kipufogó mellé. A megnövekedett mérettel azonban nem bomlott meg az autó egysége, a túlnyúló, lekerekített csomagtérajtónak és az aerodinamikus kis légterelőnek köszönhetően a minket követőknek is kellemes látványban lehet részük. Tesztpéldányunk az elegánsabb megjelenés érdekében krómozott kilincseket és tetősínt kapott, ezzel is kiemelve magát a versenytársak (Skoda Fabia Combi, Peugeot 207 SW) közül.
Ám nem nagyon értem, hogy miért kell az oldalindexeket az első ajtók mélyén elhelyezni az oldalsó “díszcsík” vagy “védőcsík” részeként. Egyrészt a többi autós nem biztos, hogy látja olyan mélyen, másrészt nem is néz ki jól. Előfordulhat az is, hogy valaki nem figyel és pont belenyitja az oldalindexbe a szomszédos parkoló autó ajtaját. Sokkal jobb ötlet lett volna, ha feljebb- vagy a tükörbe integrálva(erre a kategóriára nem jellemző) – helyezik el őket. A másik érdekesség, hogy az első kerekek teljesen aláfordított pozícióban épphogy nem érnek hozzá a kerékjárathoz. Nem sok hiányzik, egy útegyenetlenségen vagy fekvőrendőrön történő megfordulás elég kellemetlen következményekkel járhat.
Belső: Belül a kategóriának megfelelő anyagokkal találkozhatunk, a műanyagok szemre tetszetősek. A bőrözött kormány fogása jó, a kormányzás pontos. A nagyobb dőlésszögű órák színösszeállítása tetszetős, mondhatni elegáns. A krómhatást keltő köríves műanyag szegély már csak hab a tortán. A kipróbált példány sötét színösszeállítású volt, ami talán elsőre egy kicsit komornak tűnhet, de ezen könnyen lehet változtatni, hiszen az autó kapható világos belsővel is. Ilyenkor persze döntést kell hozni, hogy mi a fontosabb? A világos-vidámabb belső, vagy a komorabb sötét, amely viszont sokkal könnyebben tisztán tartható.
A műszerfalon szerencsére nem fogad “gomberdő”, így gyorsan és könnyen kiismerhetjük magunkat a kapcsolókon. Akinek nem Reanult-ja van és még nem szokott hozzá, annak továbbra is jópofa megoldás a szellőzők nyitását, zárását állító kis golyóbis. Az autóban egyébként manuális klíma volt, ami feltételezhetően megfelelően végzi a dolgát, mi ugyanis kora tavaszi időjárásra való tekintettel inkább egy kicsit fűtöttünk, mint hűtöttünk. A középkonzol nem különösebben szép, inkább jól átlátható. Az elakadásjelző és a központizár gombjai kiváló helyen vannak, megnyomásukhoz nem kell levennünk a kezünket a váltóról, hanem csak kinyújtanunk mutatóujjunkat. Ez különösen itthon jöhet jól, ahol meg szokás köszönni elakadásjelzővel – vagy máshogyan -, ha beengednek az autóstársak maguk elé.
Hátul is megfelelő a helykínálat, a fejtér elegendő, még azok után is, hogy magam mögé próbáltam beülni. Egyetlen dolog volt, ami elvett a komfortérzetből, hogy hátul tekerős ablak volt. Így ugyanis pont a térdemet nyomta a kis kar, de ezt sokkal inkább írom a saját számlámra – illetve magasságoméra(~2m) – mint az autóéra, mivel extrém esetnek mondható ha két annyira póklábú egyén ül egy autóban, mint én. A már említett 439 literes csomagtartó kellően tágas és jól pakolható, így már nem okozhat gondot pl. egy babakocsi és még pár fontosabb kellék szállítása.
Motor: A Clio Grandtour kétféle benzines és háromféle dízel motorral rendelhető. A benzineseket tekintve 1.2-es 75 LE-s, illetve szintén 1.2-es turbós 100 LE-s. A dízeleket tekintve 1.5-ös dCi 68, 86, vagy 106 lóval. Mi egy 106 lovas dízelt próbáltunk, ami eszeveszett jól ment. A Renault 1.5-ös dízelei amúgy is híresen jók, de ez különösen bika volt. Az motor maximális teljesítménye 240 Nm, amit már viszonylag alacsonyan, 2000-es fordulattól lead az agregát. A 106 lovas dCi nagyon csendes, nem morog, nem kotyog, halkan teszi a dolgát. Csak a turbó émelyítő, süvítő hangját hallhatjuk, amit én kifejezetten szeretek.
Váltó: 6 sebességes manuális váltó dukál az autóhoz, ami precízen kezelhető. Szó szerint bepattan a fokozatokba, melyek elosztása pedig teljesen jó. 100 fölött lehúzzuk a hatodikat és kimegyünk vele a világból. A váltókar hosszú, egyszóval kényelmes vele váltani.
Futómű: A futómű nagyon finomra van hangolva. Kicsit kemény, de nem zavaróan. Az úthibákat, fekvőrendőröket jól kezeli. A hosszabb kocsiszekrény ellenére sem borulékony.
Fékek: A fékeket tekintve is büszkélkedhet a Renault. Bekapósak, de csak azért, mert még nincsenek kellően bekopva a tesztautó “újsága” miatt. Jól adagolható, remek összhangban áll a fékpedál a fékrendszerrel.
Ami tetszett:
- Megnyerő formavilág
- Dinamikus motor
- Jó váltó, futómű, fékek
- Kellemes és kényelmes belsőtér
Ami nem tetszett:
- Előnytelen helyen található oldalindexek
- Kisebb-nagyobb hibák
- Hátul tekerős ablakok
